Klasszikus, jazz-es, blues-os
tuba, egészen másképp…
A jazzben a tubát eddig főleg kíséretként alkalmazták,
szólóhangszerként mostanáig alig ismert. Legfőbb ideje, hogy
ezen változtassunk! Mazura János magyar tubás január 31-én az
első „Clarino Fúvószenei Est”-en megmutatta újonnan alapított „Mosquito
Jazz” triójával, milyen lehetőségek rejlenek ebben a
hangszerben. Dietmar Graf a koncert után beszélgetett vele.
clarino.print: Hogyan látja a
tuba szerepét a jazz-ben és blues-ban?
Mazura: Ebben az összefüggésben a tuba szokatlan hangszer. A
hagyományos rézfúvós zenekari felállásban, de a jazz- és
blues-zenekarokban is a basszus szerepét tölti be. A
felvételtechnika kezdeti szakaszán a gramofonok nem voltak elég
érzékenyek ahhoz, hogy akusztikus basszust vegyenek fel, ezért
gyakran az erőteljesebb tubát alkalmazták. De a gyorsabb, „walking
bass”-es darabokat játszó swing- és bebop-zenekarok
elterjedésével egyre kevésbé volt szükség a tubásokra. Régebben
a tuba technikailag korlátozott volt, és a zenészeknél gyakran
hiányzott a megfelelő képzés, de ez változott. A tubajáték
technikai színvonala az elmúlt évtizedben gyorsabban fejlődött,
mint a többi hangszeré, a zenészek új területeket akarnak
meghódítani, és pontosan erre van szükség: úttörőkre, akik
stílusteremtők, új dimenziókat nyitnak és megmutatják a
világnak, hogy a tuba nem csak egy egyszerű kísérőhangszer. Más
zenészek, hangszerelők és zenekarvezetők is újra felfedezik a
tubát.
Nem nehéz klasszikus képzettségű
tubásként a jazz és blues felé nyitni?
Klasszikus zenészként sokáig fogalmam sem volt a tubáról mint
jazzhangszerről. A konzervatóriumokban a különböző zenei
irányzatok széles spektrumáról semmit nem tudtunk meg, viszont
tilos volt velük foglalkozni. A konzervatív tanárok még odáig is
elmentek, hogy szigorúan megbüntették diákjaikat, ha azon kapták
őket, hogy jazz vagy pozenét játszanak. Nem tisztelték ezt a
zenét, és bizonyára féltek is attól, hogy hagyjanak minket
„benyomulni” erre az ismeretlen, rémes területre. Persze van egy
olyan rossz érzésem, hogy a jazziskolákban ugyanilyen
egyoldalúan gondolkodnak.
Van példakép egy tubás számára?
A jazz-zenészek gyakran a „nagyokat” utánozzák, míg rá nem
találnak saját nyelvezetükre, saját stílusukra. A tubások
számára azonban csak kevés „bálvány” létezik, mint például Dave
Draper, Howard Johnson, Bob Stewart, Sam Pilafian és Jim Self,
és ha egy tubás be akar törni egy szűz terepre, vagy csatlakozni
akar egy olyan zenekarhoz, amely még soha nem dolgozott együtt
tubással, ki kell alakítania saját stílusát, ki kell
fejlesztenie saját képességeit, és saját ötletekkel kell
rendelkeznie. De még ha állnak is rendelkezésére „patternek”,
bizonyos idő után akkor is rájön, hogy saját maga jobban tudja,
mint az „öregek”.
Honnan szerzi a kottaanyagot?
Amikor pár évvel ezelőtt a tradicionális blues-zenekar, a „Dr.
Valter and the Lawbreakers” tagja lettem, rájöttem, hogy
nincsenek mintáim, amelyeket követhetnék. Eredetileg ebben a
zenében nem is volt tuba. Ki kellett találnom, mit tudnék
játszani, és hogyan lehetne ezt a zenei kontextusba beépíteni.
Ugyanez volt a helyzet akkor, amikor 1999-ben úgy döntöttem,
hogy szóló swing- és bebop-tubásként készítek egy CD-t. Nem
elegendő hozzá trombitát, harsonát, szaxofont vagy
basszusmenetet imitálni. Össze kellett őket állítanom és
kifejlesztenem egy új swing és bebop szólóstílust. Amikor új
zenekart állítok össze, vagy zenedarabokat írok, mindig megvan a
lehetőségem, hogy kreatívan kísérletezzek. Ez kihívás, izgalmas
tapasztalat.
Milyen formációkban játszik
jelenleg?
Két, stílusban és tradícióban különböző blues-zenekarban, az
egyik pont a „Dr. Valter and the Lawbreakers”. Ezenkívül
kísérletezem egy nagyon érdekes, „Someday Baby” nevű trióval.
Hangmérnökként sok népzenét vettem fel, és eközben a stúdióban
megismerkedtem az „Odessa Klezmer Band”-del. Miután első
CD-jükön játszottam egy számban, tagja lettem a zenekarnak.
Aztán természetesen itt van a „Mosquito Jazz” trió, amellyel
Buchloe-ba jöttem, és amelyet nemrég alapítottam. Ezenkívül
jazz-szólistaként is játszom. Különösen fontos azonban számomra,
hogy továbbra is dolgozzak klasszikus zenészként is. A
klasszikus zene gyakorlást és fegyelmet jelent, és része zenei
önkifejezésemnek. Játszom a Magyar Rádió Szimfonikus
Zenekarában, és szólókoncerteket adok, legtöbbször feleségemmel,
Lévai Máriával, aki hárfázik, ami nem túl könnyű feladat.
Hogyan látja a magyar és nemzetközi
„tubahelyzetet”?
Alapító tagja vagyok a Magyar Harsona- és Tubaszövetségnek. A
magyarországi tubások mind jóban vannak, komoly konfliktusok
ritkán akadnak. Kis, békés és nyugodt sziget vagyunk a magyar
zenei élet vad óceánjában. Tulajdonképpen azt tapasztaltam
mindenütt a világban, hogy a tubások barátságos és lelkes
zenészek, akik odaadással játszanak hangszerükön. Valahogy a
világ minden szögletében vannak tubások, és sok barátot
szereztem Mexikótól Oroszországig. A Nemzetközi Tuba- és
Euphonium Társaság, melynek tagja vagyok, minden nyáron máshol
találkozik egy konferenciára, Amerikától Európán át egészen
Japánig. Ott új tapasztalatokat szerzünk és sok mindent
megtudunk az új eredményekről. De ami sokkal fontosabb, új
benyomásokat szerzünk és önbizalmat, hogy tovább gyakoroljunk és
fejlesszük magunkat.
Mik a tervei a jövőre?
Magyarország EU-hoz való közeledése folyamán úgy döntöttem,
elhozom a világ tubásait Magyarországra, hogy erősítsem tubás
közösségünket. Ez a kis lelkes és hűséges közösség hidakat
építhet nemzetek és kormányzatok között, és kezében egy
emberségesebb társadalom kulcsa. A Budapesten tartandó 2004-es
Nemzetközi Tuba és Euphonium Konferencia házigazdájaként
remélem, hogy sok tubás, kolléga és barát jön Európából és az
egész világról.
|
